Az állam dolga a gondoskodás: a legfincsibb dolgokat is inkább nekem adja, minthogy Ő lakjon jól vele. Törődik velem, megmondja, mikor-mit csináljak, mi a helyes, merre menjek, meddig menjek, meddig nyújtózkodjak. Most végre már az egészségem, a betevő falatom is ennyire fontos Neki. Le is borulok előtte, hiszen egy jó gyerek tudja ám, anyucinak mivel lehet örömöt szerezni. Ilyen csúnya kapitalista áramlatoknak nem enged az én jó anyám helyett Atyuskám! Nem ehetek "tarattattás" dógokat, no! Mivel sós, meg édes, és attól még felmegy a cukrom, a vérnyomásom. A jó Atyus ráadásul így rászoktat a spórolásra is. Ha ilyen hülyeségekre verem el a pénz, az sokkba kerülhet, majd Ő megmondja nekem, mit egyek, sőt majd Ő beetet mindennel, ami jó Neki, ugye az a jó nekem is!

Az a bajom nekem, hogy túl sokat gondolkodom... Micimackó óta (is) tudjuk, hogy az nem jó. Fárasztó, kételyeket ébreszthet bennem, a gyarló, csekélyke értelmű, eltévelyedett lelkemben. A legjobb az volna, ha mindig szót fogadnék Atyuskának. De mit tegyek, ha mégis, a tiltás ellenére megpróbálok gondolkodni? Majd meggyónom, mert újabban Atyuska szerint keresztény vagyok, vagy mi...

Szóval, nem megy ki a buksimból, hogy mit csináljunk Nagyanyóval! Vasárnapra hivatalosak vagyunk hozzá: frissen vágott disznó csülke, jó rezgős szokott lenni, meg füstölt kolbász. Az utóbbi időben főzés előtt néha beáztatja, mert ő is hallott arról, hogy a sok só árt! Mindig sertészsírral főz, mert az adja ki a jó magyaros ízeket. Hozzá kovászos uborka, meg friss, meleg fehér kenyér. Csak úgy rezeg a kezembe, ahogy tunkolom a zsírt a tepsi aljáról.

Az ebéd vége pedig mindig valamilyen kelt tészta. Finom fehér lisztből, bőven töltve finomsággal. A teteje olyan fényes, hogy a légy eltöri a lábát rajta. Nagyanyó azt mondja, cukros langyos vízzel kell sütés közben locsolgatni. Attól lesz fényes. Amikor pedig felvágja a sütiket, bőven megszórja vaníliás cukorral.

Néha úgy eltelik ám az idő, hogy maradunk vacsorára is. Ha elfogyott már az ebéd, akkor kanyarintunk a füstölt szalonnából egy-két ujjnyit, nagyapó szerint a jó sós házikosztra jobban csúszik a pálinka is, meg a bor is.

Most is megyünk vasárnap nagyanyóékhoz. Mit mondok majd neki? Hisze ez is sós meg édes?! Vagy a házi magyaros koszt csak úgy látszik, a "taratattattás" pedig "valóban"? Most akkor hogy is van ez... Ha a nagyanyónál eszek, akkor egészséges maradok? Vagy lesz nagyanyóadó is?

Ebbe a sok gondolkodásba annyira belebetegedtem, hogy elmentem az orvoshoz. Azt mondta, pihenjek sokat, és ne gondolkozzak annyit, mert a sok idegeskedés árt: felmegy tőle a cukrom, a vérnyomásom, és a vezető halálokok között a stressz vezet. Mi?! Nem a cukormegasó???!!!

Ettől még betegebb lettem. Kinek higgyek? A dokinak, vagy az Atyusnak? A cukor, só avagy az idegeskedés. A doki ráadásul karattyolt arról is, hogy a sok "E" betű is árt... most akkor ne éljek az E-betűvel, a D után F jön? Mi van? 

...gondolkodtam! Megfogadom én inkább azt, amit Atyuska mond:  majd Ő gondolkodik helyettem.

Így nem leszek ideges, ami ugye egészségtelen, nagyanyónak meg mondja meg az Atyus, hogy vasárnap mi legyen az ebéd...