Szerintem átlagembert soha még nem bombáztak annyit a külsejére vonatkozó elvárásokkal, mint napjainkban. Már kezdik a férfiakat is, de azért ez még mindig a nők "terhe".

Kedves ismerősöm három kislány anyukája. Csinos, kedves arcú, vidám nő, akire szívesen néznek a férfiak is. Szóval egy "jól karbantartott" harmincas MOLETT hölgyről beszélek. Felsőfokú nyelvtudás, diploma birtokában is sokáig kilincselt, amíg végre talált állást. Középfokú végzettség is elég lett volna hozzá, de nagyon örült neki. A három hónapos próbaidő vége felé indoklás nélkül kirúgták. Pár nap múlva vissza kellett mennie valami papírért a céghez. Akkor találkozott az utódjával: manökenalkatú, kissé kihívóan öltözött, csinos hölggyel. Ezen kicsit felbosszantotta magát, így nyomozni kezdett. A munkájára valóban nem volt panasz, csakhogy időközben jelentkezett a helyére a csinosabb külsejű, így annál maradtak. Nyilván nem tett panaszt, csak nyelt egyet.

Ez a történet jutott az eszembe, amikor a napokban arról olvastam, hogy a mai anyukák a gyerekük öltözködési stílusát utánozzák. Felveszik egymás ruháját, stb... Kiemelte a cikk, hogy manapság, ha két nő megy az utcán, hátulról azt hiszed, hogy egyidősek, csak az arcukon látod a korkülönbséget. Most akkor ez dícséret, vagy nem?!

Nézzük csak!

Egyrészt vagyon a szépség-fiatalság imádata. Minden azt sugallja, hogy öregnek lenni  ördögtől való... Ha azonban egy családanya tesz is arról, hogy fiatalos, csinos, egészséges életmódú legyen, akkor az már elítélendő? Miért ne lehetne saját lányával hasonló alkatú egy anya? Hiszen azonosak a gének. 

Vagy arra utalt a cikkíró, hogy a mai fiatalok olyan elhízottak, hogy semmivel sem különbek hátulról a saját anyjuktól? Ez sem hízelgő, és nem is igazságos...

Ismerősöm története sem egyedüli. Bizony hogy számít a külső! Főleg, ha férfi a főnök. Mint ahogy az is megtörtént eset, hogy egy vezető beosztású nő kirúgta a gyönyörű titkárnőjét, aki példásan dolgozott, mert nem bírta elviselni, hogy az ügyfelei folyton dícsérték a beosztottat. Keresett egy ügyetlenebb, de trampli titkárnőt magának.

Csinos, fiatalos édesanyák szerintem tudnának mesélni sorstársaik rosszindulatú megjegyzésről:

- szeretőd van, hogy így adsz magadra?

- biztos szalad a ház, ha ennyire csak magaddal foglalkozol.

- jól kereshettek, ha egy vagyont költesz a szépségszalonokban!

Pedig valószínűbb, hogy csak kicsit odafigyel magára és az életmódjára.  

Azt is hallani, hogy a másik oldal is sokat szenved. Molettektől hallom, hogy gond van az egészségükkel, hamar elfáradnak, nem néznek reklámokat, meg olyan filmet, amiben jó nők vannak, mert mardossa őket a lelkiismeret furdalás. Nem beszélve a súlyukra tett megjegyzésekről...

Szerintem az igazság teljesen máshol van!

Elfogadom-e magamat úgy, ahogy vagyok? Ez a legnehezebb. Ha nem, akkor nekem kell tenni érte. Mert ha borzasztóan zavar a súlyfeleslegem, akkor muszáj nekem lefaragni, mert az én napjaimat mérgezi meg. Aki pedig remekül érzi magát ducibban, így szeretik, elfogadják, akkor kit érdekel, hány kiló?

Az pedig, hogy ki mit vesz fel, erről csak annyi a véleményem, hogy szerintem kortól függetlenül úgy öltözzünk, hogy vegyük figyelembe, hová megyünk, és sose villantsunk, akkor sem, ha párductestüű 16 évesek vagyunk.

Ha pedig valakinek csinos az alakja, miért ne viselhetne divatos farmert, blúzt, szűk szoknyát, akkor is, ha 50 éves.

Csak azért, mert valakinek kamaszlánya netán felnőtt gyerekei vannak, mégsem járhat otthonkában, vagy fekete népviseletben. Ha a munkahelyére nem kötelező a nagyanyós kiskosztüm, akkor miért nem jó a farmer egy csini polóval? Azért mert anya? Apu nem jár farmerben és pólóban?

Csak rosszindulatúan jegyzem meg, hogy a legkevésbé éppen a tinik néznek tükörbe. A mini szoknya, csípőfarmer, passzentos nadrág ugyanis véleményem szerint nem a tinik kiváltsága. Hurkás has-comb-fenék ellen való bűn azok túlzott kihangsúlyozása.

Az öltözködés mindig is az önkifejezés kategóriájába tartozott.

A rosszindulatú megjegyzések, gonoszkodások, irigység pedig már a bibliában is jellemző tulajdonsága volt az embereknek.

Az biztos azonban, hogy napjainkban túlságosan felértékelődött, egyéb valódi értékek rovására. Csakhogy a baj az, hogy egyenjogúság helyett engem arra emlékeztet, hogy ahogy az autó, lakás, üdülés, úgy a NŐI külső is,még mindig csak ÜRES státuszszimbólum. Ebben pedig - mi nők, - ugyanúgy hibásak vagyunk, mint a férfiak!

Szerintem a ruházkodás és a külső sokkal kevesebb időt érdemel, mint amit ráfordítunk. Velem együtt, hiszen én is erre vesztegettem most magamat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.