Forró nyári napokon sokaknak tompul az agya. Rám a hideg tél van borongós és idegesítő hatással, de nem vagyunk egyformák. Azért nekem még mínusz 20 fokban sem jutott eszembe, hogy véget vessek a családomnak, meg magamnak.

Olvasom a legfrissebb információkat: fiatal férfi kiirtotta családja 3 nőtagját, majd magával is végzett. Egy édesanya három gyerekét és önmagát gyógyszerezte be. Az egyik gyerek meghalt. Egy anya megölte magát és fogyatékos lányát. Egy asszony felgyújtotta önmagát. Miért ?!

Nem akarok spekulációkba bocsátkozni. Azt azonban furcsállom, hogy egy anya fordul saját gyerekei ellen. Nincs ilyen a génjeinkben, mint ahogy az öngyilkosság sincs. Persze már tudományosan igazolták, hogy bizonyos hajlamok örökölhetők. Mindenesetre - szigorúan magánvéleményem -, hogy ehhez "kétségbeejtő bátorság" kellhet. A legtöbben elítélik az öngyilkosokat. Azonban gondolkozzunk: ez igenis bátorság. Az emberben túlteng az életösztön. Csodás megmenekülésekről hallunk katasztrófa helyzetben, balesetekkor, mert működött az életösztön. Valami ilyesmi lehet az is, amikor halálos betegségekből felépül valaki. Működik az ösztönünk. 

Micsoda kilátástalan, kétségbeejtő, fájdalmas események, élethelyzetek, érzelmi válságok adódhatnak akkor, amikor valaki ilyet tesz. Túlnő a kétségbeesés az életösztönön. Az anyai ösztön pedig erre rátehet még egy lapáttal. 

Naponta olvasunk hasonló híreket. Ez a mai azonban több heti "adag". És még csak fél nap telt el.

Mi történhet mostanában a környezetünkkel? Mi van ITT? Kilátástalanság, kétségbeesés, pénztelenség, kiüresedés.  Eddig is voltak szegények. eddig sem mindenki élt a napos oldalon. Igaz.

Csakhogy már szinte nincs is napsütés. Nincs remény sem arra, hogy kisüthet. Mélyszegénység eddig is volt, de talán azoknak alacsonyabb is volt az értékrendje. Most olyanok kerülnek kilátástalan helyzetbe, akiknek van egy elemi életszükségletük: legyen tiszta fedél a fejük fölött, tudjanak enni párizsit vagy zsíros kenyeret. Ki tudják fizetni a számláikat és a gyógyszereiket. Ehhez azonban munka kell: egy átlagfizetés nem elég már a havi rezsire...tovább nem is sorolom. Aki pedig elveszíti még az éhbérét is, az hová megy olyankor, amikor emberek százezreinek nincs, vagy bizonytalan az állása.

Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Megsúgom: több százezer embernek már rég el is temették a reményét. Mérhetetlenül szomorú vagyok, mert ez szerintem csak olyanokat indít meg, mint én, aki képes átérezni mások szenvedését, tehetetlenségét. Csakhogy én nem tudok mit tenni, legfeljebb imádkozom, hogy én és a szeretteim soha ne kerüljenek még a közelébe sem egy ilyen állapotnak.

Akik pedig tehetnének ez ellen az uzsora-kizsákmányolás ellen, azoknak csak azon jár az eszük, hogy még! Még! Adj még, add ide még a méltóságod és az életed is! Ez már rabszolgaság...

Egyszer a rabszolgatartók legyenek ilyen kínok között!

Az elhúnytak nyugodjanak békében.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.